Mivel igen sokan látogatnak ide, rengeteg a hotel, az étterem, és minden egyéb, amiért a turisták hajlandóak pénzt fizetni. Az igazi Nepálból itt nem sok maradt, de arra mindenképp szuper, hogy összeszedjük magunk a túra után, és kitaláljuk, hogy merre tovább.
Az első napot gyakorlatilag a ruháink mosásával töltjük, a belőlük kijövő mocsok rekordokat dönt :) Amint kivakarjuk magunkat, elkezdünk infót gyűjteni az önkéntes munkával kapcsolatban. Kérdezgetjük az embereket, böngésszük az internetet, és el is látogatunk egy-két helyre. Lehetőségek vannak, de valahogy csak nem tudjuk kitalálni, hogy mi legyen velünk. Általában mindig pik-pak sikerül döntést hoznunk, most azonban nem akaródzik egy követ fújnunk. A kedvenc kis vendéglőnkben csűrjük-csavarjuk a témát. Egész összebarátkozunk a vendéglős bácsival és családjával, ahogy a helyi ital (raksi), segítségében bízva próbáljuk kitalálni, hogy mi lenne a legjobb.
Aztán egyszercsak a semmiből jön egy levél: egy nepáli srác megtalál minket a „couchsurfing” web oldalon, és invitál Nepál keleti csücskébe. Azt mondja, hogy lakhatunk nála akár egy hónapig is, de segít lakást találni is, és munkalehetőségek is vannak. A turistáktól teljesen mentes régió és a dokumentum filmek készítésével foglalkozó fiú egyaránt felkelti az érdeklődésünket, és hát az időzítése zseniális. Beszélünk vele telefonon párszor, nagyon kedves valakinek tűnik, szóval megszületik a döntés: irány kelet.
Mielőtt végleg elhagynánk Pokharát, még eltöltünk két napot a környék felfedezésével. Első nap robogóval, aztán cangával. Az utak igen rosszak, így jócskán igénybe vesz minket mindkét nap, de persze a vidék kárpótol :)
Bőrünkon tapasztaljuk meg a turizmus torzító hatását. A gyerekek erre felé már nem is nagyon koszonnek, csak csokit meg pénzt kérnek, a „nem” válaszért tobbszor is kavics a jutalom. Orülünk, hogy ennél ártatlanabb vidék felé vesszük az irányt.
Első utunk Kathmanduba vezet. A buszra felülve osszetalálkozunk azzal a lengyel fiúval és lánnyal, akikkel az Annapurnán ismerkedtünk meg. Mondják, hogy ők az út egy részét raftingolva teszik meg, és hogy van még hely a csónakban, nem megyünk-e. Dehogy nem! :) Pár óra múlva már együtt lapátolunk a folyón. A Nap nincs az oldalunkon, a borús idő miatt igencsak sikongat a banda, amikor az első jéghideg hullámok átcsapnak rajtunk. Vannak nyugisabb részek, ahol inkább csak nézelődünk (mondanom sem kell, hogy megint van mit), aztán indőnként beindul a folyó, és vele együtt a hajó is. Jó kis adrenalin :) A folyóparti ebéd után érkezünk el a legzúzósabb szakaszhoz, ahol majdnem borulunk, a lengyel lányzó akarata ellenére mártózik is egyet :) 3-4 órával később vacogva, de nagyon jó kedvűen érünk partot.
Miután átoltozünk, a nepáli csónakosunk leinti nekünk az első arra járó helyi buszt. A kalandnak még nincs vége, mert megengedik, hogy a tetőn utazzunk. Jaj, de imádom!! :)
Vagy két órát lobogtatjuk a hajunkat a tetőcsomagtartón. Az utak továbbra sem javultak, úgyhogy jó kis rodeózás az egész. Miután ránk sotétedik, az utsó órát már az utastérben toltjük.
Jó megérkezni Kathmanduba, egy kicsit már mintha hazajonnénk. Megbeszélünk egy másnapi randit, aztán elbúcsúzunk a tobbiektől. Van szoba a szokásos szálláson, ahol gyakorlatilag beájulunk az ágyba :)
Híjnye! Mámor ez a köbön!
VálaszTörlés